A csempegyártás története évezredekre nyúlik vissza, és a 17. század végéig hosszú fejlődési ívet járt be. Már az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is készítettek agyagból égetett lapokat, amelyeket elsősorban templomok és paloták falainak díszítésére használtak. A sumérok híresek voltak színes mázas tégláikról, amelyek a vallási épületek homlokzatát ékesítették, míg Egyiptomban különösen kedvelték a kékeszöld mázat, amelyet az istenekkel és a túlvilággal kapcsoltak össze. A görögök és rómaiak továbbfejlesztették a kerámiaművességet, és a csempét, valamint a kisebb kőlapokat gyakran mozaikok készítésére alkalmazták. A római villák padlóit és fürdőit színes mozaikok borították, amelyek egyszerre voltak dekoratívak és tartósak.
A Római Birodalom bukása után a csempekészítés Európában visszaszorult, ugyanakkor az iszlám világban új virágzásnak indult. A 7. századtól kezdve a közel-keleti mesterek magas színvonalon készítették a geometrikus mintázatokkal és élénk színekkel díszített mázas lapokat. A mecsetek és paloták falai gyakran ragyogó kék, zöld és fehér csempékkel voltak borítva, amelyek az iszlám művészet szigorú ornamentális világát tükrözték. A 9–10. században Perzsiában és Közép-Ázsiában különösen fejletté vált a csempeművészet, amely később a mórok közvetítésével jutott el Spanyolországba. Az Ibériai-félszigeten az úgynevezett azulejo vált jellemzővé, amely évszázadokkal később is meghatározó maradt a spanyol és portugál építészetben.
A 13. századtól kezdve Nyugat-Európában is ismét teret nyert a csempegyártás, részben a keresztes háborúk révén megszerzett technikai és művészeti hatásoknak köszönhetően. Az itáliai reneszánsz idején új virágkor köszöntött be: Umbria és Toscana vált a kerámiaművesség központjává. A majolika technika széles körben elterjedt, fényes, színes mázával és gazdag díszítésével meghatározta a korszak ízlését. Ezeken a lapokon gyakran szerepeltek növényi indák, mitológiai alakok és figurális jelenetek, amelyek a reneszánsz szellemiségét tükrözték.
A Németalföldön a 16–17. században alakult ki a híres delfti csempék hagyománya. A holland mesterek a kínai porcelánoktól ihletve kezdték festeni kék-fehér motívumaikat, ám rövidesen egyedi stílust teremtettek. A delfti lapok a korszakban egész Európában keresettek voltak, és sok helyen utánzásra találtak. A 17. századra a csempe már nemcsak a falak díszítésére, hanem funkcionális célokra is szolgált. Elterjedt a padlók, kályhák és kandallók burkolásában, különösen Közép-Európában, ahol a kályhacsempék a cserépkályhák nélkülözhetetlen elemei lettek. Ezeket gyakran domborműves díszítéssel látták el, így a használati tárgyak művészi értékkel is bírtak.
A 17. század végére a csempegyártás Európa-szerte egyre inkább iparággá vált, bár megőrizte kézműves jellegét is, hiszen sok lapot még mindig kézzel festettek. A technológiai fejlődés lehetővé tette a változatos formák, színek és minták alkalmazását, így a csempe a tehetősebb háztartásokban mindinkább elengedhetetlen elemévé vált. Ez a korszak megteremtette a modern csempegyártás alapjait, amelyekre a 18. században újabb fejlődési hullám épülhetett.